veszteni, vagy nyerni?

Veszteni vagy nyerni?

idézgetek magamtól

Vajon mi az , veszteni?

Vajon mi az , nyerni?

…………

Miért van az, hogy sokkal hajlamosabb az ember (lánya) arra emlékezni, ami veszítés, veszteség, mit arra, ami jó, nyereség volt az életében?  Hm, elképzeltem. Mondok egy példát. Mi emberek olyanok vagyunk hogy  emelünk szobrot a halának, de születést meg sem tiszteljük. Pl ha rajtam múlna, én valami olyan dolgot találnék ki, hogy akkor építenék sírt, amikor megszületik valaki. Lehet meg is siratnám, hogy jaj, ide jöttél, erre a szörnyű földre, félteném, mi lesz vele majd ha nem lesz mellette senki, és magára fog maradni. Amikor meghalna, tudnom, nyugovóra tért, más baja már nem lehet, és ápolnám magamban az emléket. …Azt hiszem valahol az emberben van egy olyan, hogy aggódni akar, ha nem is ismeri be. Azt hiszi, ez a szeretet. Ünnepelni, hogy megszületett, óvni, aggódni, fegyelmezni, megbüntetni, persze azért, hogy neki majd jó legyen, nem elfogadni, de csak azért, hogy majd elfogadják, nem szeretni néha, nehogy hozzá szokjon, közben mutatni neki egy nagy álarcot, ez az, így kell majd neked is viselkedni, és nem megmondani neki, hogy én is csak félek, és félek, közben pedig nem is élek.  Ezt láttam, ezt látom, de én már nem ezt teszem. …

Számtalan tudós, felfedező egyebek számolt be arról, hogy éveket kutatott vagy dolgozott valamin, majd egyszer csak hopsz, meg lett a megoldás. Sosem akkor , amikor görcsben, idegben dolgozott. Mondom magamban, ez hülyeség, ez csak púder, sztori , ezt én nem hiszem, és görcsöltem tovább minden. Míg nem egy szép napon bele nem keveredtem a saját hülyeségembe. Az volt az eset, hogy rendeltek egy másolat képet, a Majálist. Festettem , festettem, határidő közelgett, és kezdetem érezni, nagyon rosszul indítottam a képet, nem jók az alap színek, nem jó a ritmus meg egyebek, de ebbe most nem megyek bele, a lényeg, hogy fapofával csináltam tovább, magamnak sem ismertem be , hogy nem lesz ez így jó, közben meg nagyon mélyen tisztában voltam vele, hogy magamnak sem ismerem be. Karácsony előtt három vagy négy nappal jött meg az eszem, fogtam, félretettem, és elkezdtem egy másikat. Pár ember tudta csak, de ők hülyének tartottak, váltig mondogatták, el fogom szúrni, és nem lesz egy se, ahelyett, hogy csinálnám a másikat. Mondom ember nézd már az milyen, erre, hogy ők nem látják, és egyebek. Senki, senki nem állt oda, ha úgy érzed, tedd, próbáld meg.

……

fenti gondolatsor tegnap íródott, most meg reggel van, enyhe koma, egyebek, lassúság, bambula, elvárás, hogy a második kávé meghozza a gondolatokat. De nem hat gyorsan, egész gyenge.

Tegnap arra szerettem volna kilyukadni , hogy az ember valamiért alapvetően olyan, hogy a nyereséget a víz felszínére írja, a veszteséget gránitba vési.

Amikor valamit még nem ért el, áhítozik, ha pedig egyszer csak eléri, pár pillanatig örül, de nem nyugszik, elkezd rettegni, hogy elveszíti, de ez nem másért van, mint azért, mert titkon, ott nagyon- nagyon mélyen bent tudja, sejti, hogy ő ezt nem érdemli.

Nem tudom, mi teszi belénk ezt a rengeteg görcsöt. De ha bele gondolok…tanulj, mert semmire se vagy jó, persze, hülye vagy, utállak, amiért ilyen vagy, nem ezért szültelek , hogy tönkre tégy, önző dög vagy, rám nem is gondolsz, …egyebek. Persze van ütősebb , színesebb, mellbe vágóbb, de minek? Aki érti, így is érti.

Ki kell lépni ebből, de nem hátat fordítani neki, hanem először magunkhoz a legnagyobb megértéssel, szeretettel, aggódással, őszinteséggel kell fordulni. Utána megnyílik minden, aminek meg kell, utána megmarad minden, ami fontos.

Vesztés. Magunk okozzuk, de még nem tudom megmagyarázni. Lehet, hogy a világ csak egy mozivászon, és én csak egy film, a saját filmem szereplője vagyok, és te a te filmed szereplője. Egyetértünk abban, milyen kb a film, milyen színek vannak benne, milyen efektek, de minden film egy külön produkció, és  külön műfaj. Nem hat a kávé, majd egyszer ezt is.

Vesztés…Idő . ha nem lenne idő, nem vesztenénk. Megállíthatnánk az órát, amikor épp jó. Megtudnák tenni? Mondjuk épp iszonyat jó kedvem van , hm, legyen mondjuk szerelem. Épp szerelmemmel sétálunk, a legnagyobb boldogságban úszva, és lenne módom megállítani az időt. Megtenném e? Jaj, nem , majd ha anyámhoz megyünk, ja nem, mert akkor mikor festek, jaj, akkor ……akkor rájönnék, nincs az a pillanat, amely örökre boldoggá tenne, esendő az ember, valami mindig kell még neki, még egy kis ez, még egy kis az, egyebek, közben észre sem veszi, nem az idő, hanem ő megy.

Idő nincs. Emberi szülemény az idő . Fogy. Halad. Telik. Kevés….Hülyeség. Hiszem, csomó millió nap van még, és a természet nem zokog, hogy jaj, már eggyel kevesebb van. Nem. Mi vagyunk már megint oly buták, hogy kitaláljuk, megalkotjuk az időt, majd ráfogjuk, hogy szalad, siet, múlik.

Nem múlik. Mi múlunk napról napra, télből tavaszra…nekünk van megszámolva, hány évszak lehet, nem a természetnek. Mondhatni az idő áll, vagy nincs, és mi haladunk.

Születés, halál, mennyország. Hogy hova mennek halál után a lelkek, ahhoz tudni kellene, egyáltalán mikor születnek meg. Szüléskor? Egyre jobban azt hiszem nem. De ha már fogantatáskor, akkor viszont sok téma van előttem, mert akkor azt kell mondjam, egy férfi is több ezer lelket hord már magában, és a nő is, és havonta nagyon sok ilyen lélek nem valosul meg, és ők hova mennek, velük mi lesz. Ehhez sem kapacitásom, per pillanat sem kedvem, de hiszem, hogy akinek az én életem szerepe van, az most itt van ebben az életben, ebben a világban.